Afrika szerelmesévé vált az öreg békefenntartó

Papp Istvánnal Pákozdon, a Katonai Emlékhelyen találkoztunk. A békefenntartók kiállítótermében, a vitrinekben őrzött tárgyak közül ugyanis rengeteg fűződik a nevéhez, amelyeket ő hozott haza a különböző missziókból. Beszélgetésünk előtt adta át a múzeum dolgozóinak egyik legújabb szerzeményét, egy a Sinai-félszigeten szőtt, tevetakarót.

Hol, és hogyan kezdődött a békefenntartói pályafutásod?

Magyarország, 1988 nyarán az ENSZ titkárságától felkérést kapott fegyvertelen katonai megfigyelői feladatokra. Irak-Irán konfliktusa volt az, aminek a rendezéséhez a világszervezet az ország segítségét kérte, konkrétan tizenöt katonát, kizárólag fegyver nélküli szolgálatra. Ebben az időben a Katonai Felderítő Hivatalban dolgoztam, és a nyelvtudásom miatt a kiválasztottak a felkészülők közzé. 1989. június 15-én, a második váltással utaztam ki a misszióba. Parancsnokunk Török László alezredes volt, aki később Grúziában egy helikopter-baleset során vesztette életét. Ebben a misszióban tizenhárom hónapig szolgáltam, az első állomáshelyem a Basra mellett El Zubairban volt. Az ütközőzóna volt a határ, egyben a legveszélyesebb terület is és ezt követték a többi, kevésbé veszélyes zónák. Az ENSZ csapatok vezetői között rendszeresek voltak a határ menti tárgyalások és egyeztetések. Én később az ENSZ indiai vezénylő parancsnokának a segédtisztje lettem, aki a feladatai miatt nagyon sokat utazott, így ezekben az időkben az egész térséget bejártam.

Mi történt a missziót követően?

Miután hazajöttem, a személyemmel kapcsolatos akkori elképzelésekkel nem tudtam azonosulni, ezért a felderítő hivatalból átkértem magam a Gödöllői Gépgyárba, ahol a privatizációval kapcsolatos feladatokban vettem részt és itt elsősorban az angol nyelvi ismereteimet kamatoztattam. 1992-re a privatizáció sikeresen befejeződött, de ezen munkák során újra kapcsolatba kerültem az Európai Hagyományos Erőkkel (CFE) és ekkor jött újra a képbe a békefenntartás is. A gödöllői kitérőt követően a Honvédelmi Minisztérium Multilaterális Főosztályára kerültem, ahol a Nyitott Égbolt projekttel, a válságkezelés, valamint a CFE programokkal foglalkoztunk. Itt váltam kiképzett nemzetközi fegyverzeti ellenőrré, és lett alapfeladatom a békefenntartás. Folytatódott tehát az a munka, amit Irakban kezdtem el, ám jött egy új kontinens, „fekete” Afrika. Ezekben az években a Magyar Honvédség katonai megfigyelőket küldött Angolába, Ruandába és Mozambikba. Ez utóbbiban, 1994-ben, kontingensparancsnok voltam, amikor az országban huszonharmad magammal fegyvertelen megfigyelői feladatokat láttunk el. Ezt követően magyar tisztek szolgáltak még Kuvaitban, majd Grúziában és végül a FÁK országaiban, de ezt már az EBESZ égisze alatt tették.

Ezekben az években ennyi helyen jártak magyar katonák?

Az 1990-es évek közepén a szerepvállalásunk az ENSZ és az EBESZ missziókban nagyon jelentős volt. 1995 és 1996 között volt olyan időszak, amikor egy időben ötvenegy fegyvertelen katona szolgált megfigyelőként a különböző országokban. Ez azt is jelentette, hogy az ENSZ országok közül csapatokat küldők sorában benne voltunk az első huszonöt, legtöbb katonát biztosító ország között. Egyébként ezeket a katonákat az adott ország csak „kölcsön adta” a világszervezetnek, és az ENSZ állta a katonák minden költségét, egyedül az egyenruhát kellett az anyaországnak biztosítania. A nemzetközi szervezet ezért cserébe, magas fokú szakmai ismeretet, nyelvtudást várt el tőlünk. Ennek egyébként a magyar katonák minden misszióban megfeleltek, és öregbítették az országunk, valamint a Magyar Honvédség hírnevét.

Eddig milyen beosztásokban szolgáltál?

Alapvetően megfigyelői, békefenntartói feladatokat láttam el, majd később a békefenntartók kiképzésével is foglalkoztam. A Honvédelmi Minisztériumban részt vettem a döntés-előkészítő munkában valamint koordinációs feladatokat is el kellett látnom az ENSZ, a Külügyminisztérium, és a különböző missziók vezetése között. 1995 kiemelkedő év volt a magyar békefenntartásban, hiszen ekkor vettünk részt először fegyveres kontingensekkel a békefenntartó missziókban. Többek között augusztus közepétől, a Camp David-i békeszerződés betartását ellenőrző MFO, Többnemzetiségű Megfigyelő Misszióban egy katonai rendészeti kontingenst küldtünk ki. A negyvenegy magyar békefenntartóból tizenöten rendőrök, huszonhatan pedig voltak. 1996-ban, mint kontingensparancsnok és az MFO rendészparancsnoka szolgáltam itt. Ez volt az első és talán eddig az egyetlen olyan misszió, ahol a más nemzetiségű katonák, amerikai, fidzsi, kolumbiai szolgált magyar alárendeltségben.

Mikor kezdődött az afrikai szerepvállalásod?

1999-től 2002-ig az ENSZ New York-i parancsnokságán, mint Afrika iránytiszt dolgoztam. Ebben a beosztásomban a világszervezet összes afrikai kontinensen található politikai-katonai missziójának figyelemmel kísértem a napi tevékenységét, mindezek mellett pedig a katonai vonatkozású események jelentése is a rendszeres feladataim közzé tartozott. Ennél a munkánál szerettem bele Afrikába, és ezért vagyok jelenleg is ott! A beosztásomból adódóan rendszeresen látogattam a missziókat, így szinte beutaztam egész Afrikát. Részese voltam a kongói, az etiópia-eritreai, sierra-leonei missziók felállításának. Mindezek mellett sokat próbáltam tenni azért, hogy Magyarország nagyobb részt vállalhasson ezekben a feladatokban, minél több katona jöjjön Afrikába, és segítse a nemzetközi szervezet munkáját. Az is büszkeséggel tölt el, hogy a Nyugat-szaharai misszióba ebben az időben utazott ki hét katonai megfigyelő, és, hogy Száraz György tábornok lett három évre e misszió katonai parancsnoka.

 Mi történt a hazatérésedet követően?

A Honvédelmi Minisztériumban dolgoztam, előbb osztályvezető-helyettesként, majd megbízott osztályvezetőként. 2005-ben született meg az a döntés, ami megpecsételte a további sorsomat, hogy a HM-ben nincs szükség a „békefenntartói és válságkezelői” osztályra. Válaszút elé érkeztem, és mivel szakmai és nyelvi ismereteimnek megfelelő beosztást nem tudtak felajánlani, nem maradt más lehetőségem, mint a nyugdíjba vonulás. Már akkor tudtam, hogy ez nem lehet egyenlő a négy fal közé történő visszavonulással.

Mit tudtál tenni ennek elkerülése érdekében?

Ismertem magam és volt annyi önbizalmam, hogy megmérettessek a nemzetközi szinten is. Pályáztam, interjúkon vettem részt, volt amikor Brüsszelbe kellett utaznom személyes meghallgatásra és 2005. nyarán az Európai Unió EUSEC missziója tagjaként, mint Védelmi Szektor Tanácsadó utaztam Kongóba, Kinshasába, ekkor még a HM és Külügyminisztérium támogatásával. Két évet szolgáltam ebben, a Nyugat-Európa nagyságú országban, voltam a fővárosban, majd a keleti részen, ahol akkor még tartott a polgárháború. Később pedig a nyersanyagokban gazdag Lubumbashiban is dolgoztam. Az misszió nyolc megfigyelővel indult, ma már hetven fölötti a létszáma és mindig megkülönböztetett figyelemmel voltak a helyiek a magyar mivoltomra, mert én voltam az egyedüli, aki nem egykori gyarmattartó országból érkezett.

Mi történt ezután?

Két év után, 2007-ben újra váltottam és elnyertem egy ENSZ pályázatot, aminek köszönhetően Nepálba utaztam, ahol az UNMIN misszió civil megfigyelőjeként dolgoztam. A kormány és a maoisták között aláírt megállapodás betartását ellenőriztük. Itt több beosztásban is szolgáltam, de a legemlékezetesebb számomra az volt, amikor a maoista 4. hadosztályokhoz kihelyezett ENSZ csoport parancsnokaként tevékenykedhettem. Mindez olyan volt, mint egy időutazás, az 1960-70-es években éreztem magam: a katonák reggeli tornán vettek rész, s mindennap meghallgathattam az Internacionálét, mégpedig nepáli feldolgozásban. Ettől függetlenül az ország, valamint a Himalája gyönyörű tájai, az emberek közvetlensége nagyon megfogott, ezért szeretnék néhány év múlva újra visszatérni oda, ha lehet. 2009 tavaszán következett be az újabb váltás. Ekkor pályáztam meg és nyertem el egy új beosztást, az ENSZ Szudáni UNAMID missziójába Darfúrba. Lefegyverzési, Leszerelési és Integrációs (DDR) tiszt lettem. Ez egy új misszió az Afrikai Unióval közös és az eddigi legnagyobb létszámú, maximálisan huszonhatezren vehetnek részt benne. A részlegtől elsőként érkeztem meg Addis Abbeba-ba, így rám hárult a „honfoglalás” feladata, az iroda berendezése, és a kocsik beszerzése is. Ma már heten vagyunk, de remélem, hogy az év végére még érkeznek néhányan, a misszió állománytáblájában ugyanis negyvenhárom beosztás van. Azt nagyon sajnálom, hogy az egész misszióban egyedül én vagyok a magyar, így a nyelv gyakorlására csak akkor van lehetőségem, ha a ghanai vezető főorvossal, Vincent dokival beszélgetek. Ő ugyanis jó néhány évvel ezelőtt, Pécsett végzett, az orvosi egyetemen, és szerencsére még a mai napig elég jól beszéli a nyelvet. Nem unalmas a munkám, még így, a konkrét békemegállapodás hiányában sem. Mert építjük a kapcsolatot a kormányerőkkel és a velük szemben álló fegyveresekkel is. Olyan is előfordult már, hogy hogy néhány tucatnyi gyerekkatonát, vagy felnőttet leszereltünk és megpróbáltuk őket visszailleszteni a polgári életbe.

Egészen pontosan mi a feladata ennek a missziónak?

Csak néhányat sorolnék fel: a politikai megállapodások, illetve az esetleges békeszerződések alapján a szemben álló felek tevékenységének megfigyelése. A megállapodásban foglaltak megsértésének jelentése, kivizsgálása, a csapatok lefegyverzése, a fegyverek ENSZ által történő nyilvántartásba vétele, ezek biztonságos tárolása, megőrzése. A szemben álló erők, alakulatok sorsának figyelemmel kísérése, a csapatok felszámolása, reintegrációja. Az arra alkalmasak visszaillesztése a nemzetközi szervezet által elismert, legitim fegyveres szervezetekhez, illetve a civil életbe való beilleszkedésük elősegítése. Talán e rövid felsorolásból is látszik, hogy Szudánban, az UNAMID misszióban még a kis létszámunk ellenére is sok feladatot hajtunk végre, elsősorban koordinációs teendőket, de aktívan ott vagyunk az élet minden területén. Én magam egyébként jelenleg a DDR részleg helyetteseként dolgozom és egy nigériai kolléga a főnököm.

Milyen gyakran van lehetőséged meglátogatni a családodat?

Az ENSZ értékelése alapján ez az ország is hasonló veszélyességi besorolásban van, mint Afganisztán, vagy Irak, ezért hathetente rekreációs szabadnapokat kapunk, amit ki tudunk egészíteni a havi két és fél napi évi rendes szabadsággal. Így hat hetet követően két hetet itthon tudok tölteni, távol a hadműveleti területtől.

A család hogyan tudta megszokni a távolléteket?

Az eddig elmondottakban talán érzékelhető volt, hogy több mint húsz évig, hosszabb-rövidebb ideig távol éltem a családomtól. A feleségem és a két gyermekem ezt a helyzetet elfogadta, vállalták az ezzel járó nehézségeket. Jelenleg Baracskán élünk, egy családi házban, mert annak ellenére, hogy budapesti születésű vagyok, jobban szeretem a vidéki életet. A nyugdíjazásomat követően költöztünk ki vidékre, ahol nagyon jól érezzük magunkat.

Eddig még nem beszéltünk arról, hogy mi motivál a külföldi szolgálat vállalásban?

Nem mond igazat az, aki tagadja, hogy a kezdetekben minden esetben nem a pénz játssza a főszerepet. Később ez nálam elhivatottsággá vált, és mára már „betegségről” lehet beszélni. Számomra sokat jelent az, hogy az általam hozott döntések következménye azonnal látható és érzékelhető, nem egy élettelen, fiktív papírmunkát végzek. Nekem nincs két egyforma napom, és amikor reggel kimegyek a sivatagba nem tudhatom, hogy legközelebb hazamegyek, vagy úgy visznek vissza... Ezzel együtt lehet élni, de megszokni nem lehetséges. Mindenesetre én tudatosítottam magamban, hogy nekem ez a munkám, ez ezzel jár, ezért fizetnek, és az már talán csak hab a tortán, hogy azt csinálom, amit tudok és szeretek, ezért semmi külső kényszert nem érzek.  

Mi az ami segíti megélni ezt a nem könnyű helyzetet?

A távollétet és a veszélyeket mai környezetben már lényegesen könnyebb megélni úgy, hogy az internet segítségével napi kapcsolatban lehetek a családommal. De nagyon fontos az is, hogy a világhálón keresztül naprakész információkat kaphatok a világ és az ország dolgairól. Lényeges ez, mert tudom, hogy a családom milyen környezetben él és dolgozik. Nagyon lényeges az is, hogy a hadsereg mindennapjairól is tájékozódhatom többek között a ti honlapotokról, mert sok olyan hír jut el így hozzám, amelyek a hadsereg jelenlegi helyzetéről és az egykori munkatársaimról szólnak. Jó hallani róluk a híreket e távoli afrikai országban, és tudni azt, hogy mi van velük, ez nagyon nagy erőt ad. Ennek ellenére amikor a békefenntartók felkészítését folytattam, mindig felhívtam a társaim figyelmét a telefon és az internet veszélyeire is. Elmondtam nekik, hogy nem biztos az, hogy a hozzátartozóknak mindent azonnal tudniuk kell. A betegséget csak akkor célszerű elmondani, ha már meggyógyult az ember, és a nagyon veszélyes helyzetekről, már csak otthon szabad beszélni. Sikerült az eltelt évek missziói alatt azt is elérnem, hogy a családomat nagyon sok helyre kivihettem. Személyesen tudtak meggyőződni az életkörülményeimről és kaptak első kézből benyomást a munkámról. Ugyancsak segít a munkában az is, hogy a világ sok országában a magyarokat nagy szeretettel fogadják. Így van ez Szudánban is, ahol él egy népcsoport, akik „magyaraboknak” vallják magukat. Ők, az egykori a török szultán seregeiben szolgált janicsárok leszármazottai. A janicsárok köztudottan a megszállt területek gyerekeiből felnevelt és kiképzett katonák voltak, és őseiket egykoron magyar területekről rabolták el. Ők települtek le a szudáni-egyiptomi határon. De ugyan így találkoztam Nepálban is egy népcsoporttal, akik „magar” törzsként élnek és a rokonainknak vallják magukat.

Mit üzennél a hasonló helyzetben lévő, fiatalon nyugdíjba vonult társaidnak?

A személyes példámon keresztül mindenkit arra bíztatok, hogy akinek van megfelelő nyelvgyakorlata és békefenntartói tapasztalata, bátran próbálkozzon az ENSZ, EBESZ, vagy a NATO szervezeteinél és pályázzanak a békefenntartással kapcsolatos beosztásokra. Hiszem, hogy többeknek sikerülhet, mert jó híre van a magyar katonáknak. Jelenleg alig van öt magyar az ENSZ békefenntartói misszióiban. Abban is reménykedem, hogy a most szervezendő önkéntes tartalékos rendszerrel több lehetőség lesz arra, hogy a tényleges nyugdíjkorhatár előtt kivált katonák, az ENSZ zászlaja alatt, Magyarország képviseletében, fegyvertelen szolgálatot lássanak el. Ez semmibe sem kerülne az országnak, a Magyar Honvédségnek, de jelentősen nőne a nemzetközi elismertségünk elsősorban a nem NATO vezette missziókban, és a többi nemzetközi szervezetekben is. Úgy gondolom, az aktív katonai pályát követően kell, hogy legyen egy átmeneti időszak az „igazi” nyugdíjas évekig. Érezze az illető, hogy még szükség van a szaktudására és a tapasztalatára, és fokozatosan kerüljön ki az aktív szolgálatból. Ez az életminőség szempontjából sem mellékes és ez pszichésen is segíthet az egyénnek. Nem lennénk egyedül ezzel, hiszen régen jó példával jár elől Kanada, Ausztria és az északi országok, náluk ez már bevált módszer, mi legalább megpróbálhatnánk, szerintem sikeresek lennénk. Mindezek mellett üzenem a  fiatalon nyugdíjba vonult katonáknak: van számukra is alternatíva és remélem, hogy az elkövetkezendő években sokan fognak követni!